Prológus

Halihó!

Nem szeretném sokáig húzni az időt, hiszen már régóta vártam arra a pillanatra, amikor elkezdhetek rendszeresen foglalkozni a bloggal. Remélem elnyeri a tetszéseteket a történet, próbáltam valami olyasmit kitalálni, ami más, mint a többi és nem az a tipikus sablon blog. Mivel nem láttam senkinél ehhez hasonló történetet, gondoltam belevágok. Remélem, hogy a továbbiakban majd velem tartotok, addig is, jó olvasást! :)

Blaze Brooke

Dancin

Idegesen túrok bele a hajamba, nem tudok koncentrálni a kezemben tartott magazinra. Felesleges próbálkozni azzal, hogy eltereljem a figyelmemet, nem fog sikerülni. Egy óra az még egy óra, nem több, nem kevesebb. Ha már több hónapot ki tudtam várni, ez már fél lábon állva is menni fog. Azt hiszem.

Mivel nem tudok magammal mit kezdeni, az ablakon kinézve elbambulok miközben gondolataim folyamatosan cikáznak, és a szám belsejét harapdálom. Rossz szokás, tudom, de valamennyire legalább levezeti a feszültségemet. Néha úgy csinálom, hogy észre sem veszem. Megszoktam már. Kint az utcán szinte mindent hó borít el, és még most is szállingózik egy kicsit. Szeretem a telet, megnyugtat. Ujjaimmal a kötött pulcsimat birizgálom, majd megrázom a fejemet, és elhatározom, hogy lemegyek anyához, kell-e neki még bármiféle segítség, amit megcsinálhatok.

Belebújok a nagy szőrmés papucsomba, aztán kinyitom az ajtómat és lefelé tartok a lépcsőn. Karjaimat összefonom magam előtt, még mindig ideges vagyok, már-már szinte vibrálok, amit valószínűleg a többiek is észrevettek, lehet ezért nem jöttek ma a közelembe, kivéve, amikor a konyhában voltam segíteni sütiket sütni. Hiába, ha egy régen látott rokon érkezik haza, mindig meg kell lepni valamivel, ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy feldíszítettük a házat, lufikat fújtunk, egy nagy „Üdv itthon!” tábla virított az egyik falon, ahol jól látszik, valamint sütiket készítettünk. Van itt mindenféle, torta, muffin, krémes és még ehhez hasonló ínyencségek.

- Anya, tudok még valamiben segíteni? - kérdezem meg tőle, és belül nagyon remélem, hogy a válasza egy határozott igen lesz. Felültem a konyhapultra, amit anya csak egy rosszalló pillantással intéz el, és a tálból kivettem egy banánt. Hámozni kezdtem, amikor anya válaszolt.

- Nem, már nincs semmi, szívem – mosolyog rám kedvesen, ami kivételesen most nem nyugtatott meg. Csalódottan lehajtom a fejemet, és elkezdem enni a finom gyümölcsöt. Talán abban kellett volna reménykednem, hogy ne legyen már semmi, akkor hátha lett volna még valami apróság. - Már mindennel végeztünk. Miért nem mész Jeremyhez, és néztek egy kis tv-t?

Reakcióm egy nyöszörgés volt, aminek következtében lecsúsztam a pultról és a nappali felé vettem az irányt. Nem volt jobb dolgom, így hallgattam rá. Jeremy, a mostohatestvérem tényleg ott volt, éppen egy Family Guy részbe kezdett bele. Még csak felém se nézett, amikor helyet foglaltam mellette, de tudom, hogy észrevett.

A műsör szintén nem kötött le, valahogy most nem tudtam élvezni a vicces pillanatokat, amiket Jeremy hangosan végignevetett. Az egész így nézett ki: Jeremy nevet, Nadine fapofával végignézi az egészet, miközben fejben teljesen máshol jár és olyan izgatott, hogy nem tudja leplezni.

Már nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor vége lett az utolsó résznek is, és pont abban a pillanatban hallottam meg a csengő hangját, aminek hatására kidülledtek a szemeim és gyorsan felpattantam a kanapéról, miközben próbáltam nem elesni vagy elcsúszni a kövön. Mire odaértem az ajtóhoz, anyáék is ott voltak mögöttem és várták, hogy végre kinyissam és szembetaláljuk magunkat a mi kis sztárunkkal, akit már hosszú ideje nem láttunk. Elhessegetem a gondolataimat, megfogom a kilincset és egy határozott mozdulattal befelé húzom.

Nem hiszem, hogy volt akár egy másodpercnél több idő, amíg éppen lefagytam, mert amint megláttam Zayn-t, nagy lendülettel felé szaladtam és egész egyszerűen ráugrottam. Oké, ez most furcsán hangozhat, de így van.

Karomat szorosan a nyaka köré fonom, lábamat pedig a dereka köré. Hallom, ahogyan elneveti magát és érzem, hogy a tenyereit a hátamra rakja és ő is szorosan átölel. A szemeimet amilyen szorosan csak tudtam, lecsuktam és próbáltam megőrizni a pillanatot. Istenem, annyira hiányzott! Annyira, de annyira, hogy azt szavakba foglalni egyszerűen nem tudom, képtelen vagyok rá.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de egy idő után lazítottam a szorításomon, Zayn pedig ennek hatására letett a földre. Szembe találtam vele magamat, és rájöttem, hogy nélküle teljesen el voltam veszve. Ő a másik felem, csak benne tudok megbízni. Azt hiszem, a tökéletes unokatestvérek ilyenek.

- Hiányoztál – mondja Zayn félig jókedvűen, félig komolyan. Nem válaszoltam rá semmit, csak bólintottam egyet és újra megöleltem. Egészen eddig észre sem vettem, hogy tulajdonképpen a verandán állunk, a hó esik és nem kéne megbetegednünk. Trisha is és a lányok is ott állt Zayn mögött, mosolyogva figyelték a jelenetünket.

Miután mindannyian beléptünk a házba, vidáman figyeltem, ahogyan Zayn odamegy anyuhoz aki szorosan átöleli, következő a kis Jeremy, aztán mindannyian megöleljük Trishát is és a lányokat is egyenként. Velük heti rendszerességgel találkoztam, tehát nem volt akkora a hiány, amit Zaynnél éreztem, de persze így a legjobb, hogy ők is itt vannak. Különben más lenne, azt pedig nem szeretném. Ez így tökéletes, ahogy van.

Anya és Trisha egy kicsit félrevonulnak a konyha fele, hogy megvitassanak valamit, de nem gondolom úgy, hogy baj lenne, hiszen mind a két nő arcán hatalmas mosoly látszik, ami nekem is még jobban fokozza a boldogságomat.

- Gyere, mesélj! Milyen volt a stúdiózás? A hazafele út? Ugye nem volt semmi gond? - kezdem bombázni Zaynt kérdésekkel aki csak elneveti magát és a kanapé felé int a fejével, mondván, majd ott beszéljünk erről. A lányok is jönnek velünk, és amikor a kicsi Safaa az ölemben helyezkedett el, a többiek pedig az oldalamon, Zayn pedig velem szemben, mindent elkezdett mesélni. Izgatottan figyeltem minden szavát, az összesen csüngtem. Hiába a mindennapi telefonhívásoknak, a webkamerázásnak, a személyes beszélgetés mégiscsak jobb volt. Sokkal jobb.

Fogalmam sincs, hány óra telhetett el azóta, mióta Zayn és a többiek megérkeztek hozzánk, mégis, mintha egy röpke perc alatt szaladt volna el az idő. A végén már ott tartottam, hogy Trisha kijelentette, hogy ideje menniük, hiszen már későre jár és a gyerekek is biztosan fáradtak. Tudom, hogy igaza van, mégis, egy kicsit szomorú lettem, amit Zayn is észrevett, ezért amikor már a bejárati ajtónál voltunk és kapkodta fel a cuccait magára, felnézett rám és halkan megszólalt.

- Hé. Holnap találkozunk – mondja lágyan, nekem pedig az egyik részem lehiggad, megnyugszik. Sőt, igazából az egész. Már nem kell webkamerán keresztül beszélgetnünk, holnap elmegyünk valahová, mondjuk egy kávézóba, vagy csak ajándékokat vásárolhatnánk a család tagjainak, úgyis nemsokára itt van a karácsony, alig pár hét.

- Rendben – suttogom.

A mai napra még utoljára megölelem, aztán elköszönünk egymástól és kilép az ajtón Trisháékhoz. Az érzés, amit most érzek.. nem is tudom. Mivel nekem nincsen testvérem, így alapvetően az unokatestvéreimmel töltöttem sok időt, mondhatni szinte minden nap együtt voltunk. Imádom a lányokat is, és ezt most egyáltalán nem rosszindulatból mondom, de Zaynnel jobban megtaláltam a közös hangot, vele teljesen egy húron pendültem. Bármiről tudok vele beszélni, képes tanácsokat adni, bármilyen helyzetben is vagyok, meghallgat, segít, ahogyan csak tud, tudok vele őszintén nevetni. Zayn egyben az én testvérem és a legjobb barátom. Nem hiszem, hogy másnak valaha lenne ilyen különleges kapcsolata egy családtagjával, ez az egész olyan, mintha ezt csak mi ketten érezhetnénk, más nem, ami lehet, hogy önző dolognak tűnik, de így van.

Magamban inkább elraktároztam a gondolataimat, és meglepődtem, mert elég fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, ami őszintén szólva nem tudom mitől van. Ásítottam egyet, aztán bezártam a bejárati ajtót, és a konyhába mentem, hogy felvigyek egy kis megmaradt nassolni valót. Miközben egy nagy tányérra rakosgattam a különböző finomságokat, anya mögém állt és kedvesen hozzám szólt:

- Most már minden rendben. Igaz? - kérdezi, és hallom a hangjából ahogyan mosolyog, ami engem is ugyanerre a cselekedetre késztet. Aprót megrázom a fejemet. Anya mindig tudja, mit kérdezzen, vagy mondjon, amivel hatni tud az emberekre. Nem fordulok meg, úgy válaszolok neki.

- Igen.